Ünnepi fények

Egykedvűen nyomta meg a leszállást jelző gombot. Már megint vége egy napnak, egy hétnek. 

– Jaj, de hosszú lesz ez a hétvége is – sóhajtotta. 
Rajta kívül még hárman szálltak le a buszról. Egy darabig egy fele mentek, de vele nem beszélgettek. Nem haragból, csak egyszerűen nem volt közös témájuk. Vacsora főzés, gyerekkel tanulás, mosás, – ezekről társalogtak. Az egyik utcabeli nő a férjét szidta, hogy nem segít neki, egész este a tévét bámulja, meg sörözik, de azért lefekvés után elvárja, hogy kedves legyen hozzá. Pedig Ő a háta közepére se kívánja, csak aludni, aludni minél előbb. A másik szinte szóról szóra megismételte, náluk is ez a helyzet. A harmadik nagy egyetértéssel bólogatott, de csendben maradt. 
– Hát te Piri, te nem mondasz semmit  sem? Nálatok talán minden oké? – kérdezte félmosollyal Éva. 
– Az túlzás lenne, de panaszra sincs okom! – vágott vissza Piri. Nézzétek, az én drágám már felrakta a fényfüzéreket. Vasárnap kezdődik az Advent, de nálunk már világítanak. 
– Jó neked, becsüld is meg a Jocót, aztán majd úgy öt-tíz év múlva, ha élünk, visszatérünk rá – szólalt meg Erika.
– Akkor szevasztok, én már haza is értem! Majd hétfő reggel talizunk a busznál! – köszönt el vidáman Piri.
– Na, ez is jó helyre tette azt a bizonyosat – jegyezte meg epésen Éva. Pénz van doszta, Jocó nem a szerénységéről híres, ha kifest egy lakást. 
– Ne bántsd, te is tudod, hogy jó szakember, a környéken mindenhova Őt hívják. Te is vele festettél, most meg rábeszélsz? – méltatlankodott Erika.
Ahogy haladtak az utcán, az esti szürkületben, egyre több ház erkélye, vagy terasza volt fényfüzérekkel kivilágítva. Közben ők ketten már hazaértek. Szomszédok voltak, és bizony mind a kettőjük háza sötétbe burkolózott. Halkan elköszöntek a csendben mellettük ballagó Rózától. 
– Szia Róza. Aztán vigyázz magadra – mondták szinte egyszerre kicsit szánakozva, de mégis megkönnyebbülve, hogy nem szeretnének a helyében lenni. Még akkor sem, ha nem éppen jónak mondható házasságban vergődnek.
– Sziasztok, vigyázok – köszönt vissza Róza, és ment tovább hazafelé.
Az Ő háza is sötét volt, még egy árva fénysugár sem világított belőle kifelé. Amikor hazaért villanyt kapcsolt, és gépiesen végezte el a szokásos dolgait. Sok teendője nem volt, mióta egyedül van. Feljebb tekerte a termosztátot, hogy jó meleg legyen és kényelmes foteljában ülve olvasni próbált, de nem tudott a könyv tartalmára figyelni. Gondolatai másfelé kalandoztak. 
Tavaly ilyenkor még együtt rakták fel a fényfüzéreket a teraszra, az ablakokba a betlehemi csillagfényt, és örömmel várták az Adventet, a közelgő ünnepeket. Szilveszter éjszakáján még önfeledten ünnepelték az új évet, amelytől oly sokat vártak. Akkor még nem sejtették, hogy hiába terveznek, a sorsuk már el van döntve. Az örömöt, a tervezgetést a nevetést egy pillanat alatt felváltotta a sikoly, a szűnni nem akaró zokogás hangja. Egy autójával felelőtlenül száguldozó ember apró darabokra törte terveiket…
Félt az ünnepektől, az előtte való várakozás idejétől.  Az egész város fényárban úszott, az adventi vásárban még este is nappali világosság volt. Amerre csak járt, mindenütt vidám embereket látott. Hosszú sorokban álltak a gofrit, a kürtöskalácsot, a sült kolbászt árusító sátrak előtt. Itták a finom rumpuncsot, a forralt bort. Az apróbb gyerekek szájtátva bámulták a betlehemes sátrat, amely mellett élő állatok voltak egy kicsi karámban. A bátrabbak hangosan kacagva ültek fel a láda vonatra és élvezték az alig egy percig tartó száguldást.
Munkából hazafelé, minden este a csodálatos fényekben pompázó adventi vásár mellett sietett el az autóbusz pályaudvarra. Igyekezett róla nem tudomást venni, de ez bizony nem is volt olyan könnyű, hisz tavaly még ők is itt sétálgattak. Barátokkal együtt rumpuncsot, vagy forralt bort kortyolgattak. Hétvégeken szoktak bejönni az adventi vásárba, és a késő esti busszal mentek haza jókedvűen, vidáman…
Most meg legszívesebben elkerülte volna a vásári forgatagot. Talpig feketében, bánattól nyúzott arccal, szomorú tekintetével jobban hasonlított egy fekete kányára, mint a dalos pacsirtára, pedig korban még jóval az ötvenen innen volt. De ahogy mondani szokták, a sors egyik kezével ad, a másikkal meg elvesz. 
Ahogy közeledtek a karácsonyi ünnepek, a vele együtt utazó utcabeli asszonyok másról sem beszéltek, mint az ajándék vásárlásról, a sütésről, a főzésről. Ő pedig csendben figyelte, hogy szinte egymást überelik. El nem bírta képzelni, vajon miért kell hét-nyolc féle süteményt sütni, négy-öt féle húst készíteni. Igaz, most egyedül van, de amikor nem így volt, akkor sem vitte túlzásba ezeket a dolgokat. Mégis megtudta kínálni vendégségbe érkező szüleit, testvéreit…
Most nem várta a karácsonyt, sőt, ha rágondolt megborzongott. Még karácsonyfát sem fog állítani, amikor szüleinek ezt megemlítette, nagyon nem helyeselték, de azt mondták, ebbe ők nem szólnak bele. 
Szenteste napjának délutánján elsétált a temetőbe, meggyújtotta a magával vitt karácsonyfa alakú mécsest, és emlékezett…
Már egészen besötétedett amikor nehéz szívvel haza indult. A legtöbb háznál már felállították a karácsonyfát amelynek fényei vidáman csillogtak az ablakok mögött. Volt ahol az udvaron álló kisebb fenyőfákat, tujákat is körbe tekerték fényfüzérrel. Fénytől vibráló volt az egész falu. Lehajtott fejjel, lassan sétált a járdán, minél később ér haza, annál rövidebb lesz a magányos este. Igaz, a szülei is hívták, a testvérei szintén, hogy töltse náluk a szentestét, de mindenkinek azt mondta, nem akarja szomorúságával elrontani az ünneplést. Majd elmegy hozzájuk karácsony napján és másnapján. Kicsit furcsállotta, hogy könnyen beleegyeztek, de különösebben nem foglalkozott vele. Az utcájukban szinte minden ház előtt autók álltak. Az ö háza előtt egy sem állt. Már a kiskaput nyitotta, amikor felnézett a házra. 
– Valami itt nagyon nem tetszik nekem – jegyezte meg halkan. Ha jól emlékszem a redőnyök fel voltak húzva a szobaablakokon, most meg az összes le van eresztve. 
Vagy mégsem? – tűnődött. Amilyen idegállapotban vagyok, lehet, hogy elfelejtettem. 
Teljesen mindegy! Mindjárt bemegyek, aztán amilyen gyorsan csak tudok, lefekszem. Majd az altató gondoskodik az álom nélküli alvásról. Addig sem gondolkodom.  
Gondosan kulcsra zárta a kaput, és a ház bejárata felé indult. Akkor vette észre, hogy a nappaliból fény szűrődik ki. Megijedt, de nagyon.
– Úristen! Hozzám meg betörtek! Most mit csináljak? Kit hívjak előbb? A szüleimet, vagy a rendőrséget? 
Telefonja után kutakodott a kis kézi táskájában, mikor a nappali ablakában, a sötétítő függöny mögül egy kifelé kukucskáló gyerekfejet pillantott meg. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint felismerte öccsének kislányát. Eltette a telefonját, az ajtón belépve a meglepetéstől elakadt a szava. Édesapja, sógoraival és a gyerekekkel a karácsonyfát díszítette, anyukája meg a testvéreivel a konyhában sürgölődött. Amikor meglátták, hogy hazaért, mindannyian körbeállták, ölelgették. 
– Ugye ezt már előre elterveztétek? Ezért nem erőltette senki sem, hogy menjek hozzátok? – kérdezte tőlük, de semmi szemrehányás nem volt a hangjában, és a meghatottságtól sírva fakadt. 
– No, ne sírj kislányom – ölelte meg anyukája. Úgy gondoltuk neked így lesz a legjobb, ha mindannyian itt leszünk körülötted. Látod  gyerekek is mennyire feltalálják magukat. 
– Látom anya – mondta szipogva, de én nem készültem vendégfogadásra. 
– Mi arra is gondoltunk. Húgaiddal megbeszéltük ki mit készít, és elhoztuk. Most nálad lesz az ünnepi vacsora. Nézd, már az ebédlőben megterítettünk, az ételek melegek. Meggyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit, elénekeljük a Mennyből az angyalt… és kezdődhet az ünnep. Ajándékozni, majd mindenki holnap fog, nem akartunk kellemetlen helyzetbe hozni.
Tudom, hogy nem erre vágytál, de hidd el kislányom neked most kell a család szeretete, és össze kell szedned magadat. Te nem haltál meg, neked még élned kell, mert még sok szép dolog vár rád az életben, és én ebben biztos vagyok! Mi segítünk, csak engedd meg, hogy segíthessünk – puszilgatta meg anyukája.
A szenteste békésen telt el. Az ételek finomak voltak, és a gyerekek gondoskodtak róla, hogy ne legyen csend. Egy kicsit elfeledkezett nagy bánatáról, mindenkivel beszélgetett egy keveset. Már jól benne jártak az estében, amikor családja induláshoz készülődött. Előtte mindent elpakoltak, elmosogattak, hogy neki ne legyen rá gondja. Úgy döntöttek, hogy mindannyian a szülőknél várják meg az éjféli mise kezdetét, mert náluk ez már hagyomány volt. Együtt mentek minden évben, most a hétéves Janka is izgatottan várta, mert neki ez lesz az első alkalom, hogy elviszik magukkal.
– Te is gyere el velünk kislányom – állt meg előtte édesapja. Jót tenne a lelkednek.
– Jaj, apa! – végig sírnám a misét, mindenki engem nézne.
– Te csak azt hiszed Rózám. Más is elszokott pityeredni a meghatottságtól. No, akkor készülődj, és indulunk – ölelte meg szeretettel.
– Majd nálunk alszol – lépett hozzá anyukája, aki hallotta beszélgetésüket. Holnap ebéd után rá érsz haza jönni, ha úgy gondolod.
Pár pillanatig maga elé nézve gondolkodott, de ahogy rápillantott a válaszra váró szüleire, igent mondott. Az utcára érve nagyot nézett, amikor sógorai és az apukája elindultak az utca végén álló autókhoz. 
– Jól megszerveztétek, hogy semmit ne vegyek észre. Eddig is tudtam, hogy nagyon jó és szerető családom van, de  ez a mai este mindent felülírt – érzékenyült el.
Az éjféli mise hangulata, misztériuma, valóban jót tett a lelkének. Másnap reggel, egy nyugodt, altató nélküli alvás után, kipihenten ébredt. Mosolyogva ölelte meg szüleit, akik megkönnyebbülten néztek egymásra, mert tudták, érezték, hogy Róza lányuk lelke elindult a gyógyulás útján.