Ma egy igen hosszú levelet kaptam egy fiatal alkotó társunktól.

Többek között megállapította, -körülményeimet nem ismerve is-,

hogy tele vagyok “tüskékkel.” Nem tudok megbocsájtani embereknek.

Idézem  Petőfi S. István öcsémhez c. versének egy részét:

“Szegény atyánk! Ha ő ugy nem bizik

Az emberekben: jégre nem viszik.

Mert ő becsületes lelkű, igaz:
Azt gondolta, hogy minden ember az.

És hitének áldozatja lett,

Elveszte mindent, amit keresett.”

Bizni, megbocsájtani ugyan két külön dolog, de egyik a másik 

vonzata. Ha az ember mindenkiben bizik, ezerszer megbocsájt,

megvezetik. Gondolják vele mindent lehet. Érdeklődnek, ha 

elmond az ember valamit, továbbadják,” kis…?” ferdítéssel.

Ha nem mond semmit, nyomozásba kezdenek, persze annak 

tartalmát is másképpen továbbítják. És hát van az a  fb., ahol

még a tanult…? emberek is szivesen elidőznek. Olyan kibeszélősdi

valami. Megsértődnek, kibékülnek. De nem mindenki ilyen

beállítottságu. Ezt is figyelembe kellene venni. A másik: Nem volna

szabad mindent készpénznek venni, amit hall az ember. Lehet 

mögötte irigység, vagy valaki megbánta, amit mesélt, tart tőle,

hogy az illető továbbadja, így előre lejáratja őt.

Mára ennyit a kis filozófálgatásaimból.

Inkább verseim közlésére használom az oldalt, de néha beszélgetni

is kell, nyiltan, nem privát levelezésben, amit úgy ad/unk tovább, 

ahogy nekünk megfelelőbb.

Üdv: Mária