Ott vagy

+1


Nem voltam felkészülve. Persze talán nem is lehet. Tudtam, hogy eljön az idő. Azt is, hogy hamarosan. De nem, mégsem voltam képes ráhangolni a lelkem arra a nincs-re, ami a hiányodat jelenti majd. Hinni mindig is hittem abban, hogy a halál nem végállomás. Igen, a lélek miatt. A test elhallgathat, de a benne lakozó léleknek dolga volt, s dolga van. Nem lehet, hogy végleg elvesszen mindaz, ami Te vagy. Nem.
Esett az eső aznap. Hideg volt. A cseppek is fagyosan hulltak arcomra. Fáztam. Azt hiszem, hogy ha nyár lett volna, akkor is fáztam volna. Fehér virágokból csináltattam neked koszorút. Rakattam bele egy lilát. Mert az a Te színed. Felrémlik az ázott föld szaga, a sárga fű a talpam alatt, a fényes mahagóni felületén csendesen kopogó eső neszei, az agyagos göröngyök tompa puffanásai. A göröngyök. Minden koppanásuk fájt. Nem csak úgy mondom. Szó szerint éreztem, ahogy egyre nehezedik a mellkasom a mélybe zuhanó rögök súlyától. Még most is hallom. Betemette a kék szemek ragyogását, a mosolyt, a munkától kérges kezek simogató érintését, a vidáman csendülő hangot, az ölelést, az ismerős porcukros illatot. A szeretetet. Mindent. Téged. Emlékszem, az összes sejtem tiltakozott az ellen, hogy felfogja az agyam ezt az egészet. Kétségbeesetten vártam a másnap reggelt, hátha csak álmodtam és felhívsz telefonon. Vártam, hogy a házad előtt elsétálok és a szőlőlevelek takarásából előlépsz és integetsz. Reméltem, ha belépek az otthonodba, és hangosan köszönök, ahogy máskor, egyszer csak válaszolsz. De nem történt meg egyik sem. Aznap, amikor már tudtam, ezek nem következnek be, s elfogadtam a tényt, hogy meghaltál, a legszebb mosolyoddal jelentél meg nekem. Álmomban. Átöleltél. Amikor felébredtem, még éreztem az illatodat, és testem körül karjaid puha melegét. Sírtam. A boldogságtól, hogy mégis vagy. Valahol, valahogyan, de létezel.
Amikor jobban figyelek a szívemmel, hallom a hangod a lombok közt susogó szélben, egy alkonyórán csicsergő madártrillában, vagy a délutánban lágyan ringatózó mákvirág szirmán ücsörgő dalban, ami ajkadról hullott oda. Érezlek az ibolya törékeny szirmainak színében, a kéklő égben meglátom a szemed ragyogását, a virradó nap melegében mosolyodat, a virágzó fák ontják illatodat, és ott a fény! A fény, ami betöltötte egész lényedet, áradt belőled. Mert ott vagy mindenben, mindenhol. Ott, amíg hiszem, hogy a lélek, a lelked nem veszhet el. Nem múlhatsz el nyomtalan! Látlak, amikor a tükörbe nézek. Egyre többször fedezlek fel magamban. És látlak, amikor a lányomra nézek. A mosolya a Tiéd. Ott vagy bennem, benne, bennünk, akik itt vagyunk. Már tudom, a halál nem végállomás, amíg szeretünk.


Ezek is érdekelhetik:

4 hozzászólás

  1. Texan szerint:
    +2

    Hűha Évike,ez olyannyira szép volt,mintha vers lett volna,igen azt hiszem az is volt,de tényleg,elolvasom ismét hátha az lesz mert szép.A halál sem nem végállomás sem nem vég csupán egy állomás a sok mindenféle állomások között,amelyek lehetőséget kínálnak a szeretet atelesehez.Szeretetet jövünk tanulni oda ahol az a legnehezebb tantárgy és mégis próbálunk legalább elégségest kapni,de legtöbbször megbukik a legtöbb ember.Mert az ember képtelen a szeretetre ( a génjeink ilyenek) ( gyűlölni tudunk!)úgy tűnik Drága hogy ami téged illet te nem állsz bukásra, megható szépséget hoztál olvasásra, ölellek szeretettel János

    • Horvath-Toth Eva szerint:

      Drága János!
      Elgondolkodtató sorokat olvastam Tőled most is, köszönöm meglátásaidat! És hálával szívemben köszönöm a sok kedves jelzőt, szép méltatást is!
      Ölelésem küldöm Nektek: Éva

  2. +1

    “Már tudom, a halál nem végállomás, amíg szeretünk.”

    Szomorú, mégis csodálatos drága Évike.

    Kellemes, szép új hetet kívánok, az idelátogató
    Olvasóinknak is. M.

Vélemény, hozzászólás?