Nyáron születnek a csodák

Hol születnek a csodák, meg se kérd  –
hisz tegnap is nap volt – mely ragyogóbb,
de úgy látszik, az égiek eszét
nem lehet követni – korlátolt vagyok.

Sőt holnap is nap lesz, s tán csodátlan –
vénségeknek  szeretetéhsége – balsors (?).
Ezért ragaszkodom a mához, nagy
és víg kacajtól a házam visszhangos.

S biztatlak téged, vedd észre, tudsz még
amúgy igazán, szívből nevetni most!
És ha igen, akkor ez nagy érték,

nagy mágia, mely képes adni boldog
feledést, mindent készpénznek vevő
gyermeki érzést, bölcs gyanútlanságot.

Lelkem égboltján felhőtlen nyár kéke,
visz percek vonatja, s nem hagy le,
nem, mert mindig utolérem rendre –
a szerelem vágányát esteledve.

Nincs több holtvágány, de élő útvonal,
itt vártak évtizedek próbái,
itt a meg-nem-unás pénztárai,
s jegyet váltok újra friss bizalommal.

Hallom az indulás füttyét, már üzen,
útnak, nincs vége a csillagokig-
S a romantika bár lassan elkopik.

Egyre szebb lesz a hűség. Vidd délcegen,
törékeny a lelkünk, és érti már
a szeretet metamorfózisát.

Hol szent szelek tisztító fuvallata
takarítja el nehézségeink, ott
az emberbarát fák meg nem törnek –
földig hajolnak, hisz tisztelem őket.

Nézd, mily magas ez a tölgy, mennyi makk,
Isten áldása, mily csodás parittyakő –
megcélzom vele a meddő valóságot,
s akarom, legyen áldást teremtő.

Még tart a nyár, nem kitalált fénylény
az úr, nem pancsolások  kiélése,
hanem az ének, mely beleszült rég

sokad milliárd ember örömébe.
Evolúciós létrádon – figyelj
a hangokra – közös cél visz előre.

Vízbe márthatom magam e hőségben –
egyéni áramkörök fürdője vár.
Cink-, aranybevonat, göngyölj szépen,
hogy csillogjak nektek, mint lecsiszolt tárgy.

Ki lesz horganyzott János, esetleg
aranyos Erzsók – rezes, mint indián?
Szénfekete szemöldököm kerekded,
meg se  látszik  a szerelemhiány.

Anyaméhből származó, tiszta alkat,
szentek szentjéből ártatlan porhüvely,
nemesfém-burokba visszaraknak.

D-betűsmentes diadal homokján
napfürdő bronzozta porcelánkehely,
ezüstnyár csillan érzelmek potrohán.