Kávé két cukorral

+3



Valami különös zörrenésre ébredtem reggel, mintha a konyhából jött volna a zaj. Még félálomban ugyan, de átnyúltam a te oldalara, hogy ébresszelek, és arra kérjelek, nézd meg, mi volt az. Nem voltál ott, csak a puha párna és a hideg paplan. Meg a kintről aláhulló ködös hajnal rózsaszín fénye, ami beszűrődött a függöny résén. Hirtelen fanyar kávé illatát éreztem a szoba levegőjében terjengeni. Elmosolyodtam. Tudod, úgy igazán. A lelkemből. Mint amikor átöleltük egymást. Eszembe jutott, hogy mindig korábban keltél és megfőzted a reggeli ébresztő nedűt. Mire én kibotorkáltam nagy pislogások közepette, éjittas kócokkal hajamban, te már felhörpintettél egy csészével. Feketén. Két cukorral. És egy szál cigarettát is elszívtál mellé. Kint. Csakis a teraszon. Szeretted a friss levegőn ízlelgetni a dohány vaskos, füstös ízét. Mindig hitetlenkedve figyeltem, hogy vagy képes olyan forrón lenyelni a kávéd. Hogyhogy nem égeti a nyelved? És hogy van az, hogy kipihentnek és fessnek látszol, noha minden reggel előttem ébredsz? Én meg? Nem merek néha tükörbe se nézni. Anélkül is tudom mindig, hogy nyúzott vagyok. Amikor mosolyogva jó reggelt kívántál és borostás csókodat hagytad ajkamon, a dohány erős aromájával együtt, mindig tudtam, hogy szerencsés asszony vagyok. Mert az ajkad íze és a csók hőfoka emlékeztetett arra, hogy mennyire szeretsz.
Örömittasan néztem utánad, amikor munkába indultál. Én az ablakból figyeltelek és ittam a saját kávémat – két cukorral és tejjel -, vártam, hogy a kapuig sétálj, addig tartogattam mosolyomat, mert tudtam, ott megtorpansz, visszanézel, dobsz egy könnyű csókot, olyan sután mégis férfiasan, én felragyogtam, nevetve intettem, a kapu pedig bezárult mögötted. Tudtam, hogy munka után én hamarabb érek majd haza, mint minden nap. Te fáradtan, kicsit elgyötörten érkezel, ahogy máskor. Amikor beléptél az ajtón, annak mindig más hangja volt és a padló is tudatta lépteid zaját. Hogy te jössz. Te érkezel, nem más. Néha úgy tettem, mintha nem is hallanám, hogy megjöttél, mert olyankor mögém lopakodhattál és derekamat körülfonva a nyakamba bújhattál. Szerettem azt is, ahogy ölelsz. Sokszor zártál karjaidba. Sosem kellett attól tartanom, hogy nem teszed meg, vagy esetleg elunod. Sosem kellett a szívemnek azon aggódnia, hogy nem hallja meg a másikat – a tiédet -, akivel egyformán lüktet. Szerettem a nyakadba ölelni magam, minden érzésem. Hozzád simulni, összeolvadni, eggyé válni. Szótlanul. Csendben. Szerettem, ahogy öleltél.
Persze beleettél a készülő vacsorába, én tettetett rosszallással a kezed felé suhintottam – soha nem tudtam volna igazából odacsapni -, s arra kértelek, hogy mosd le magadról a nap porát mielőtt eszünk. És az esték. Soha nem fogyott el a vágy. Senki sem értette. Épp úgy kívántuk egymást, mint a legelső alkalommal. Lehet, hogy nem olyan suta bájjal, és nem is olyan csillapíthatatlanul mohón, de ugyanolyan szerelemmel, szeretettel.
Kellemesen lágymeleg nyári estéken a kerti hintán ringattuk magunkat, csak úgy. Cigaretta füstje eredt az égbe, fel a csillagokig. Olyankor én is elszívtam egy szálat. Beszélgetésünk sustorgásába néha beleszólt egy-egy tücsök, vagy az almafa mélán zörrenő levelei.
De most, amikor kimentem a konyhába, nem volt kávé főzve. A kutya vert le valami műanyag vackot az asztalról. Pedig mindig elmondtuk neki, hogy nem mehet fel oda. Különös. Pedig érezhető volt a frissen őrölt kávészemek selymes aromája. Miután elkészítettem magamnak a forró feketét – már csak két cukorral iszom, tej nélkül, ahogy te -, kiültem a kertbe. A hinta ugyanúgy ringat, és mégsem. A nap is ugyanolyan fénnyel omlik alá, s melegíti a bőröm, ahol éri, ám mégis máshogy, mert a lelkemig nem ér el, bárhogy süt. Az almafa levelei is belesuttognak gondolataim sorai közé, de mégsem olyan már ez a levélpletyka sem. Nem csalafinta. Nem súg-búg. Csak susmorog. Megcsendesedve. Mint a szívem.
Azt a fát együtt ültettük. Amikor a ház alapját betonoztuk. Milyen fiatalok voltunk! Néha olyan érzésem van, mintha sosem lettem volna ifjú asszony. Mintha mindig ilyen lettem volna. A festett hajammal, a szarkalábaimmal, nevetőráncaimmal, meg az olykor sajgó jobb vállammal. Te naponta emlékeztettél arra, hogy ugyanolyan szép vagyok, mint amikor először megláttál. Azt mondtad, hogy a tekintetem ejtett rabul. És a jókedvem. Persze, nem volt nehéz nevetnem, mert fantasztikus humorod volt mindig. Emlékszem, amikor az első mákos bejglit sütöttem és ehetetlenül keményre sikerült. Majdnem beletört egy fogad, amikor igyekeztél a kedvemre tenni és biztatni, hogy finom az. Végül azt találtad ki, hogy feldíszítjük a szeletekkel az almafát, mintha kint is karácsony lenne, legalább a madaraknak is jut valami, az ő csőrük tán erősebb, mint a fogaink. Még arany selyemszalagot is tekertél a fa törzsére, hogy igazán ünnepi legyen. A bánkódás könnyeit szememben felváltották a jókedv szikrái. Ilyet is csak te tudtál.
És te nem ijedtél meg tőlem, mint mások. Te láttál engem. Épp olyannak, amilyen vagyok. Tudtad mi van a független és céltudatos nő álarca mögött. Mintha első pillanattól tudtad volna, hogy mi egymásnak teremtettünk. Magabiztosan kértél találkozót. Azonnal igent mondtam! Az első csók… benne volt a közös jövő vágya, a remény a beteljesülésre, a biztos hit abban, hogy megérkeztünk egymásnak, egymáshoz és egymásért. Ott és akkor. Mennyi-mennyi csók követte még azt!
A kávé finom. Igazad volt, a tej elveszi a karakteres ízt. Csodás ez az ősz is. Az aranyba hajló lombok, a puhán reccsenő avar, a gyöngyként ragyogó dérharmat a rezzenő pókhálókon, a sejtelmesen zizegő mogyoróbokor külön-külön is egy parányi csoda. De így egyben varázslatos! A köd sem ritka manapság már. Úgy két hete volt az első igazán vaskos, függönyszerűen takargatós. Szeretem a ködöt.
Rengeteg alma lett idén is a fán, pedig pár éve azt hittük, hogy elpusztul. Aztán valahogy mégis helyrejött. Még élni akart. Tudom, hogy te is azt akartál még. Én is azt akartam. Kértem imáimban Istent, hogy adjon még időt neked. Nekünk. És nekem, hogy felkészülhessek egy másik életre. Nem rajtunk múlt. Mindent megtettünk. Hatalmas küzdelem volt a tiéd. Az almafa kapott még időt. Te nem. Mi nem. Azt mondtad az első találkozónk után, hogy vigyázol rám. Amikor utoljára csókoltalak meg, már lila és erőtlen volt a szád. Kértelek, hogy mindig vigyázz rám ezután is. Pedig én nem nagyon hittem ebben. Elvégre is hogy lehetnél velem, ha már nem is vagy itt a földi létben?
Azóta néha arra ébredek éjjel, hogy érzem légvételeid puha ritmusát. És ma reggel is ez a kávéillat… S van, hogy hallom az ajtó nyikorgását, pedig nem is nyílik és a padló is téged reccsen, de nem lép rá senki. És tudod olyan is van, hogy érzem az ölelésed melegét és az illatod. Nem csak akkor, amikor a szekrénybe aggatott ruháidba fúrom az arcom, hanem csak úgy, a lakásban, a fanyar dohány meg az arcszeszed keveredő illatát, azt a te-illatot. Ami csak te vagy. Olyankor kinézek a kapu felé, az ablakon és mosolygok. Mosolygok, mert már tudom, hogy van, ami nem ér véget a halállal. Majd egyszer, mint a köd most a kertbe, én is megérkezem hozzád, s beleveszünk a végtelenbe együtt. Addig pedig marad a kávé, két cukorral. Mert így pont olyan az íze, mint a csókodé, reggelente.

Ezek is érdekelhetik:

8 hozzászólás

  1. tatabanyaimikiba szerint:
    +2

    nagy lélek írása ez , kedves Éva, ennél szebb vallomást ritkán olvas a mai ember, nagyon tetszett, lelkesen és részletesen írtad le, apró nüánszoka varázsa és z őszinteséged, kitűnő, üdv szeretettel

  2. Texan szerint:
    +2

    Drága Évike,a novella egyszerűen tökéletes.Lelektanilag ismét!Pontos karakterek,pontos viselkedés és reagálás minden mozzanatra, egyszóval hiteles mert Te tényleg ateled ezeket és nem csak megírod, mint ahogy én is átéltem olvasás közben mert az apró részletek illenek az én életembe pontosan úgy ahogy megírtad És a nagyok is,a soha el nem múló vágy iránta,a gondoskodó szeretet és annak asszonyi természetes viszonzasa.Nekem nem jöttek könnyek a szemembe mert tudom hogy mi így éljük majd meg a végső napokat úgy mintha mi sem történt volna mert ezek ” a kávé két cukorral” sosemer véget, ölellek szeretettel János

  3. Kata szerint:
    +2

    Kedves Éva, mint ahogy Marika is írta hozzászólásában, nem lehet könnyek nélkül olvasni írásodat…Nagyon hatalmas űr marad a szeretett férj halála után. Tudom, tapasztaltam…
    Szeretettel: Kata

  4. +1

    Drága Éva! Nem lehet könnyek nélkül elolvasni.
    Ne haragudj, most csak ennyit írok, még visszatérek.
    Ölellek.
    Szép estét, jó éjt.

Vélemény, hozzászólás?