Furcsa nevek

+3


A nyári szünet már javában tombolt, akárcsak a forróság. Napok óta nem esett és enyhülés sem volt várható. Szomjasan hajbókoltak a fák, a füvek és repedezve sóhajtozott a föld is. A város egyetlen focipályája mellett volt egy kisebb gyümölcsös. Valamikor kerítés védte, ám a tulajdonos már évek óta nem él, az örököseinek meg nem kellett a zsebkendőnyi terület. Ennek rendje és módja szerint pusztulásnak indult a kert. Csak a fák maradtak és rendületlenül ontották magukból a lédús meggyet, barackot, ringlót. A focipályát látogató gyerekek pedig előszeretettel fogyasztották a finomságokat, míg pihentek kicsit játék után.
– Hé, ne dobálj már azzal a vacakkal! Hallod? – hördült fel fekete gombszemeiben villanó haraggal a falatozó társaság legkisebbje.
– Ne rinyálj már Pocok! Semmi bajod nem lesz tőle, ez csak meggymag! – vágta rá nyeglén a vezérnek kikiáltott nagyobb darab.
– Persze, mondod te… – dörmögött közbe a kisebbet védőn egy nyurga szőke fiú. – Még én is tele voltam lila foltokkal, miután megsoroztál a hülye meggymagjaiddal a múlt héten.
– De kényesek vagytok újabban! – hördült fel és vaskos nyakán jókora izom rándult. – Amúgy meg mit véded azt a kis pisist? Hogy boldogul majd egyedül, ha te mindig közbelépsz? Hm? – fújtatta mérgesen és súlyos léptekkel arrébb sétált tőlük. A csúzliját bosszúsan ledobta a földre és maga is mellé heveredett. Szinte döngött a föld, ahogy levetette erőtől duzzadó testét a fűre. Így a focimeccs után sötétbarna bőre még inkább ráfeszült kimunkált izmaira, látványa tekintélyt parancsoló volt.
– Nem mi vagyunk kényesek… – vetette oda foghegyről a kicsi. – Neked nem jó mostanában semmi se! Biztos a tudod ki miatt… – motyogta lapítva.
– Miket beszélsz, te kis taknyos? – kiáltott, majd felbőszülten talpra ugrott és pofonra nyitotta hatalmas tenyerét, ami el is csattant volna, ha közbe nem lép a nyurga.
– Hagyd már, Bivaly! Ne bántsd, kölyök még, nem érti… – csitította búzakék szemeit hunyorgatva a szikár izomtömeg felé, akinek dühödt léptei megtorpantak e szavak hallatán.
– Neked ebbe nem kéne beleszólnod, Lajtergya! – fújtatta kitágult orrlyukakkal a szőke felé kedvetlenül. – Te meg, kis csipás, jobb, ha megtanulod befogni a szádat… amúgy is már elegem van belőletek! – tette hozzá, és biciklire pattant. Rágyújtott egy cigire, amit a nagyapjától lopott. Ezúttal meg sem kínálta őket, mint máskor, hanem látványosan beleszívott, feléjük fújta gúnyosan a füstöt és elviharzott. Az ottmaradtak szótlanul néztek utána egy darabig.
– Most mi rosszat mondtam? – törte meg a csendet értetlenkedve Pocok. – Hát nem ő az oka, hogy teljesen hülye lett? Utálom amúgy. Utálom, mert elrontotta Bivalyt! – dühöngött konokul visszatartva a sírást.
– Ne utáld, nem rontotta el… – motyogta a nyurga. – Majd helyrejön Bivaly is, csak most egy kicsit összezavarodott.
– De ő sose volt ilyen puhány! Még hogy egy ilyen semmiség kicsinálja, ne már! – makacskodott tovább a kicsi. Lajtergya felnevetett a tapasztalatlan hozzászólás hallatán.
– Ó, te! Tényleg nagyon takony gyerek vagy még, kicsi Pocok! – mondta nevetve.
– Hát már te is kezded? – kiáltotta el magát sértődötten és lábát rúgásra lendítette a szöszke legény bokája felé. De az még épp időben észrevette, s tenyerét a kicsi feje tetejére téve kapálódzását ügyesen rögzítette. Hosszú karjának köszönhetően az apró láb nem érte el a célpontot. Pocok még dühödten rugdosott egy darabig, aztán elkeseredetten a földre huppant.
– Fújd ki magad kicsit – szólalt meg pár pillanat múlva békítőleg a nagyobb. – Tudod megszoktuk, hogy Bivaly szívós, makacs, erős és minden balhéból győztesen kerül ki. Nem véletlenül ő „a Bivaly”. Elpusztíthatatlan, igazi túlélő, ha kell, tör-zúz, de mindig győz. Viszont, ha valaki, hát te biztosan tudod, hogy abban az óriási testben még annál is hatalmasabb szív lakik, és az most bizony összetört… – magyarázta száját elhúzva a bölcsek nyugalmával bólogatva.
– De hát hogy? Mitől? Bivalyt senki nem tudta még pofon ütni sem, nemhogy bármijét összetörni! – akadékoskodott Pocok. Lajtergya megint felkacagott.
– A szív bonyolult dolog. Hozzá sem kell érni, egy rossz szó és paff, máris megsebesül. Hát majd megtudod te is egyszer… – mondta neki atyáskodva.
– Akkor se értem, hogy csinálta ezt az egészet, a tudod ki… Azt hittem, hogy barátok. Sokat lógtak együtt, meg beszélgettek mindenről állandóan. Titkos témákról is. Idegesített, de nem szóltam, mert Bivaly tényleg jókedvű volt.
– Igen, valóban jobban érezte magát. Mióta meghalt az…- nem folytatta végül, csak sóhajtott.
Pár percre elhallgattak és abba az irányba néztek, amerre Bivaly távozott. Nehéz csend szállt vállukra. Embert próbáló időszak volt mindenkinek az előző év, különösen Bivalynak. Egyedül maradtak az édesanyjával, meg a betegséggel. Tizenhárom évesen maga ápolta, míg meg nem halt. Meg persze Pocok és Lajtergya is segített, amit tudott. Ám mégis az ő vállán volt a legtöbb teher.
– Látod, ezért nem értem… – szólalt meg gondterhelten a kicsi. – Biztosan ő is tudta, hogy milyen sokat jelent a társasága Bivalynak. Akkor meg miért kellett ez?
– Amikor elmondta neki, hogy többet érez a barátságnál, ő kinevette és azt felelte, hogy Bivaly egyáltalán nem is tud szeretni, mert abban a rettentő nagy testben csak izom meg hús van, egyéb nincs. És különben is cikinek tartja az egészet, mert hát hogy néznének már ki együtt… – magyarázta homlokát ráncolva a nagyobb fiú.
– Hát ez mekkora hülyeség! Utálom őt ezért, egy szívtelen mondhat ilyet csak… – mordult fel kölyökkutya módjára Pocok.
– Az nem segít most Bivalyon. Ha a Dani a fejébe vette, hogy a külső dolgai fontosabbak, mint a szív szava, akkor eldőlt az egész. Nem is tudja, mit veszít, hiszen…- legyintett Lajtergya bánatosan sóhajtva.
– Nézd, ott van! Jön vissza! – kiáltott fel lelkesen a gombszemű.
– Tényleg… de valami olyan furcsa rajta. Nem? – bökte ki Bivaly felé hunyorogva.
– Na, mi van, visszajöttél? – csípett oda gúnyosan Pocok.
– Aha. Megyünk haza? – rántotta meg vállát tettetett lazasággal, de egyértelmű volt, hogy jól kisírta magát valahol. Szemei, mint a csipkebogyó, olyan pirosan virítottak.
Pocok minden bátorságát összeszedve felugrott a fa alól, Bivalyhoz rohant és átölelte.
– Mit csinálsz te taknyos? – hördült fel morcosan két kezét értetlenül széttárva.
– Sajnálom, hogy a Dani nem szeret. Utálom is érte, és megverném, de tényleg kicsi vagyok… – hadarta levegővétel nélkül.
– Miket beszélsz már megint te vacak! – dohogott kelletlenül és kezei megragadták Pocok vállait, arra készülve, hogy arrébb löki velük az apró testet.
– Amikor anyu meghalt, sokszor megöleltél, hogy ne legyek szomorú, azt mondtad, hogy az segít. Most én ölellek meg, hogy ne legyél szomorú… – motyogta szorosan pólójába fúrva arcát, elrejtve kibuggyanó könnyeit.
Bivaly némán nézte kisöccsét egy darabig, majd Lajtergya felé pillantott, aki a fa lombját bámulta torkát köszörülve és zavartan törölgette talán a szeme környékét. Újra Pocokra nézett, aki még mindig szorította az ő vaskos derekát.
Ügyetlenül megsimogatta a fejét, mégsem lökte arrébb.
– Na, jobb már? – kérdezte felragyogó szemmel rápillantva a kicsi.
– Igen, sokkal jobb… köszönöm, te taknyos! – felelte mosolyra görbítve száját. – Na, indulás, mert későre jár, a nagyi megsuhogtat minket megint a papuccsal, ha lekéssük a vacsorát! – tette hozzá játékosan a nagy melák.
– Ne bánkódj a Dani miatt… – sóhajtotta Pocok. – A Lajtergya azt mondta, hogy szerinte nem csak izom meg hús vagy, hanem hatalmas szíved van és sajnálhatja az a nyeszlett, hogy nem akar veled lenni – kotyogta sandán a szőkére pillantva, aki elpirulva tornacipője orrával kavicsot rugdosott.
– Már megint jár a szád… – pirult el Bivaly a kicsire rivallva. – Na, indulás hazafelé! – adta ki a parancsot és biciklije csomagtartójára ültette a kicsit.
– Jól van, na… – bosszankodott Pocok. – Amúgy meg tuti tetszel neki… – suttogta fülébe, hogy Lajtergya ezt már ne hallgassa.
– Miket beszélsz, még meghallja! – intette csendre vaskos ujját a szája elé téve Bivaly.
– Hát majd meglátod! – vágta rá diadalittasan a gombszemű. – Na, szevasz Lajtergya, holnap! – köszönt el.
– Sziasztok, akkor holnap… – motyogta még mindig a kaviccsal bíbelődve.
– Hé! – kurjantotta el magát Bivaly. A szőke erre mohón felkapta fejét és felé nézett. – Holnap edzésen, oké? – tette hozzá már lágyabban az izomtömeg. Lajtergya idétlenül elvigyorodott és lelkesen bólogatni kezdett. Bivaly hitetlenkedve nézett öccsére, majd elindultak hazafelé maguk mögött hagyva a gyümölcsöst.
– Még a végén neked lesz igazad, te tökmag! – nevette el magát. – Micsoda szerencsém van, hogy ilyen klassz kisöcsém van! – toldotta meg kissé elérzékenyülve. Örült, hogy Pocok mögötte ül, így nem láthatta felragyogó arcát és örömtől kibuggyanó könnyeit.
– Ugyan már! Mindenki engem irigyel mióta országos birkózóbajnok lettél, és még azt nem is tudják rólad, hogy ilyen jószívű nővére, mint nekem, senkinek nincs a világon!


Ezek is érdekelhetik:

8 hozzászólás

  1. Texan szerint:
    +1

    Drága Évike,mindig van valami ” csavar” a torteneteidben ami rendkívülive teszi őket.Joszivu nővére?? Nagyon érdekes!! Birkózó bajnok?? Bivaly ??Meg mindig forog a fejem Tündérke, ölelunk benneteket szeretettel Zsuzsa és János

    • Horvath-Toth Eva szerint:

      Drága János!
      Köszönöm szépen a sok kedves sort! Igyekszem néha kilépni egy-egy történettel a komfortzónámból, ez is egy ilyen próbálkozás eredménye.
      Ölelésem küldöm nektek: Éva

  2. tatabanyaimikiba szerint:
    +1

    nagyszerű írás szép prózamű, szeretetel olvasgatom, tetszett

  3. +2

    Kedves Éva! A furcsa nevek mögött érzékenyen megírt történet.
    Tetszéssel olvastam. Gratulálok.
    Mária

  4. Poor Edit szerint:
    +2

    Drága Évike! Nagyszerű kis történet! Szép alkotó hetet kívánok neked. Szeretettel Edit

Vélemény, hozzászólás?