Füles és a hóesés

+1


Az utca nyirkos kövezetén sietősen koppantak a cipőtalpak, suhanó lépteik lendületétől az eldobott zacskók és papírcafatok életre keltek, s dohogva huppantak arrébb megszokott helyükről. A járókelők árnyékának ilyenkor estefelé különös játéka volt már. A lámpák és az emeletes házak ablakaiból aláhulló érc-sárga fény minden oldalról megvilágította kicsit a szürkületben igyekvőket, így mozgalmasabbnak látszottak, mint valójában. Ahogy a mennybolt levetette világoskék selymét és feketébe öltözött – gondosan eligazgatva a ragyogóan fényes rézgombokat magán – úgy tűnt el a nap minden éltetőn melengető cseppje, s csontig kúszott a hideg. A kopasz fák fedetlenül maradt titkokat ringattak üres ágaik mögött, az erősödő szél egyre morcosabban lökdöste az útjába kerülő szemetet, jeges ujjaival holdfényt dermesztve a pocsolyák tükrébe és zúzmarát biggyesztett a kerítések vaspántjaira. Néhol az ablakokban jégvirág kúszott egyre magasabbra, s vaskos szirmokat bontott az üveglapokon. A fagyottan sóhajtó virágok háta mögött kék, piros és zöld fények csordogáltak a falakon, csillagszórók puskaporos füstje keveredett az omlós mézeskalács meghitt illatával, arany üveggömbök csendes koccanása lengett a fenyőágon a zizegve vetkező szaloncukrok mellett. A kandalló pimaszan incselgő lángnyelveket öltögetett a becsomagolt dobozok felé, s a kellemes meleg a kanapé kárpitjába költözött.
– Anya-anya-anyaaa! Ezt nem hiszem el! – hasított bele a meghitt ücsörgésbe egy apró szőke kislány hangja. – Hát mégis megkapom? Jaj, annyira örülök! Úgy szeretlek! – kiabált tovább vidáman ugrándozva, tapsikolva.
– Már nagylány vagy, apa és én ezért úgy döntöttünk, megírjuk a Jézuskának a kérésedet. És lám, egyetértett velünk! – felelte elégedett mosollyal nyugtázva a gyermek őszinte örömét.
Gyöngyselymű kacaj pattant ki a kislány torkából, amikor a zsemleszín szőrgombolyag megnyalta a halványrózsaszín orcáját. A kiskutya is mintha nevetett volna, csillogtak a sötétbarna gombszemei – szinte ömlött belőlük a szeretetet -, kunkori farkincáját szélsebesen csóválta. A lányka ölelte, puszilgatta, ugrándozott vele egészen addig, míg mindketten el nem szunyókáltak a kanapé otthonillatú boldog ölelésében. A kis zsemleszín gömböc a Füles nevet kapta. Valóban hatalmas fülei voltak. Mindig hegyezte, ha Lara hangját meghallotta a lakásban és vidám vakkantással jelezte, hogy bárhol van, ő rohan felé. Kacagással telt meg a ház, a kandalló tüze még melegebbnek tűnt, a fények is meghittebben derengtek és tapintható volt a szeretet. Az ünnepek elteltek végül, lekerültek az ablakdíszek, a fenyőfa is elköszönt a szobától, s egyre zordabb volt kint az idő. Füles is a séták alkalmával sietősen kapkodta bársonypuha talpacskáit a fagytól csúszós járdán. Lara és a szülei egész napra otthon hagyták őt, s amikor hazaértek idegen szaguk volt, nem győzte őket szimatolni. Ők persze morcosak voltak néha emiatt, és talán tényleg túl heves is volt olykor velük, meg el is feledkezett arról, hogy jócskán megindult a növésben. A szíve majd’ megszakadt minden reggel, amikor bezáródott az ajtó, sírt utánuk egy darabig, végül mindig az ablakhoz ment és kibámult rajta. Figyelte a járókelőket, az autókat, ha macskát látott, hangosan megugatta. De volt, hogy csak nagy unatkozó sóhajokkal leste az etető körül repdeső kis madárkákat, akik gyakran tollukat borzolva gubbasztottak a pici házikó teteje alatt. A legkedvesebb számára a hóesés volt. Szerette nézni a kecsesen táncoló hópelyhek kiszámíthatatlan keringését, olyan volt számára, mint valami incselkedő játék. “Kapj el, itt vagyok! Nem, most itt! Úgysem kapsz el!” – mondhatták volna a pilinkélő pelyhek, ha lett volna ajkuk szavakat formálni. Ilyenkor kifelé vágyott a szabadba, hiszen nincs is jobb móka, mint belehemperegni a mindent betakaró hópaplanba, megkóstolni minden szegletét a földre hullott mannának, és kapdosni a még ereszkedő pihék után. Lara most sincs itthon. Bár egy ideje már nem is hordja sétálni sem, csak apa viszi. És Lara mostanában nem is olyan kedves, sokszor bosszankodik, ha keze alá dugja a fejét egy kis simogatásra. Talán nem kellett volna a szobája szőnyegére pisilni. Pedig ő próbált szólni többször is, de a kislány a telefonon nézett valamit és elzavarta. Egy cipőjét is összerágta, mert annyira hiányzott neki, és olyan egyedül érezte magát, mert késő estig nem ment haza senki. Talán kicsit éhes is volt. A kosarát is hamar kinőtte. Hallotta, ahogy morgolódnak a felnőttek azon, hogy nem erről volt szó, a kereskedő szerint kisebbnek kellett volna maradnia. Ő nem tehet arról, hogy ekkorára nőtt. Meg hát arról sem, hogy olyan hatalmas a szívében a szeretet irántuk és mindig kifelé akar törni barna selymes bundája alól minden módon. Vakkantással, ugatással, egy jól irányzott nyelvcsapással, ugrásokkal, mancstappancsolással, még ha sáros is, meg farokcsóvával és törleszkedéssel. Noha újabban ezekért egyáltalán senki nem rajongott.
Aztán egyik este apa kedves volt végre vele! Hosszú idő után nagy simogatást kapott a buksija, megdörgölte és nagyon finom volt a vacsora is. Autóba ültek, annak ellenére, hogy régóta nem történt ilyen sem. Füles élvezte a sötétben suhanó fények játékát és a piros lámpánál is sok járókelő integetett neki, mosolyogtak rá. Nagy sokára lefékezett a jármű, a motor sem állt meg, apa kiszállt és őt is kiengedte, jól megsimogatta, ami nagyon jó volt! Előkerült egy rég nem látott teniszlabda, amitől vakkantva kutyanyelven felkacagott. A labda repült, Füles pedig minden erejével és örömével száguldott utána. Mintha szárnyakat növesztett volna rajta a boldogság! Megint játszanak vele, megint szeretik! Meglett a labda, vidám csóválással és büszkén vitte, de… de apa nem volt sehol. Talán rossz felé hozta vissza? Pedig a szagok szerint itt állt. De nincs sehol. Akkor hol lehet? Az nem lehet… Ugye nem? Nyüsszentett egyet, majd még egyet és ezúttal kutyanyelven nem kacagott, hanem pityeregni kezdett. Itt nincs semmi ismerős. Minden idegen, barátságtalan, félelmetes. De hátha nemsokára visszajön apa. Biztos csak elment még egy labdáért. Vagy Larát is hozza játszani. Füles bebújt egy pad alá. Hangosan nyüszített. Sírt. Az mégsem lehet, hogy otthagyják. Igaz? Jó kutya volt. Persze néha előfordultak balesetek, de… Talán hamarosan jönnek érte.
De teltek az órák, a napok, a hetek. Aztán elfogytak a könnyek. Épp, mint Füles. A selymes bunda kócosan lengedezett bordái felett. A bordák felett, amibe az elmúlt hetekben annyiszor és annyian rúgtak, pedig nem bántott ő senkit, csak a családját kereste minden cipő koppanásában, minden autó felzúgó motorjában. A tél mintha sosem akarna véget érni, egyre hidegebb volt, ami egyre fájdalmasabban vájta magát Füles testébe. A padtól nem tágított. Eljönnek érte és nem lehet, hogy ő éppen akkor nincs ott!
Azon az estén is álmodott Laráról. Az első találkozásról és a szeretetről, amiből olyan sok volt az ő bundás teste alatt. Most is ott van. Gyűjtögeti nekik. Azóta, amióta apa elment. Álmában szalad a labda után, elkapja, hozza vissza és ott van apa, anya és Lara is! Örömében nyüszít, kacag, sír a boldogságtól. Felugat hangosan a pad alól, utolsó leheletével. Az üresen tántorgó utca visszhangot vet, a park fáinak jéggel bevont ágai halk csilingeléssel üdvözlik a csontig érő hideg szelet. És a havat, ami csodás, óriási pelyhekkel hullong a földre. Csak egyetlen pehely van, ami nem lefelé halad. Különös módon felfelé száll egy nagyobb hókupac felől, aminek barna gombszemei vannak és bennük éppen elszunnyadt egy fényes reménysugár.


Ezek is érdekelhetik:

2 hozzászólás

  1. Horvath-Toth Eva szerint:

    Kedves Marika!
    Nekünk is cica van, az utcáról fogadtuk be immár 9 éve. Csavargóból fotelarisztokrata hölgy lett, sok-sok rigolyával. 🙂 Köszönöm a szívmelengető sorokat és a figyelmet!
    Öleléssel: Éva

  2. +1

    Drága Éva! Nagyon szomorú. Sajnos sok kutyus, macsek jut erre a
    sorsra. Megunják őket, nem olyanra számítottak, meg gondozni is kell, ehhez kényelmesek.
    Két kóbor cicust is etettünk sokáig, mire gazdit
    találtunk nekik. Sajnos a mi macsekunk egy kis önző, a mókusokat,
    rókákat, madarakat megtüri a kertben /etetjük őket, többen is vannak/,
    de cicust nem, arra nagyon féltékeny. Ha látta, hogy etetjük a kóbort,
    fújt ránk, dühöngött, sok gondot okozott.
    Szegény kis kutyust megkönnyeztem, nagyon szépen írtad le sorsát.
    M.

Vélemény, hozzászólás?