FEDERICO A HÍDEMBER

+1


Federico nyolc éves kisfiú, aki a szüleivel Olaszországban, Avezzanoban lakott. Ez egy kis városka, melyet hegyek vesznek körül. A község területén főleg családi házak vannak nagyobb földterülettel. A nagyszülei is itt éltek, nem messze tőlük.

Nyaralásból érkeztek hazafelé, amikor a szerpentinen az autójuk megcsúszott és a szakadékba borult. Szülei a helyszínen, azonnal életüket vesztették. Federico kirepült a kocsiból zuhanás közben és egy faágán landolt. Kisebb karcolásokkal megúszta a balesetet. A nagyszülők nem engedték árvaházba, hanem magukhoz vették, taníttatták és felnevelték.

Nagykorúként már dolgozott és ő segített nekik. Azonban egy vírusfertőzés következtében, mindketten rövid időn belül meghaltak. Federico magára maradt, de mindig becsületesen dolgozott, szerették a munkahelyén. Az igazgatónak egy rokonát, azonban fel kellett, hogy vegye a főnöke. Nem volt más választása, mondvacsinált ürüggyel elbocsájtották. A tartalékait, igyekezett beosztani, de idővel azok is elfogytak, mivel munkát nem talált. Már a ház költségeit sem tudta fizetni, elárverezték a feje felől, így hajléktalanná vált.

A közelben, volt egy nagy parkos terület, ott húzta meg magát egy padon. Látásból ismerték, már megszokott látvány lett, szinte a parkhoz tartozott a kis kopott padjával együtt. Megsajnálták és vittek neki élelmet, forró teát, vagy éppen egy kis itókát, hogy jobban ellehessen viselni ezt a megalázott helyzetet. Ő is próbált alkalmi munkákat szerezni. Ha kellett fát vágott, vagy éppen szenet hordott be. A környéken az idős embereknek, ehhez hasonló fizikai munkával segített kevéske pénzért. Így tengette az életét napról – napra.

Egyik napon, a kora esti órákban, ahogy ott ült a padon, arra lett figyelmes, hogy előbb melegséget érez, olyan szeretetteljeset, majd libabőrözik és valaki megszólítja.

– Federico! Federico!

Körül nézett, de senkit sem látott. Rettenetesen megijedt!

– Ó Uram, ne hagyj el! Hát nem elég nekem ez a nyomorúság, még meg is bolondulok, hogy hangokat hallok! – kiáltott fel.

– Federico! Ne ijedj meg! Nem láthatsz, mert az Őrangyalod vagyok.

– De hallak a fejemben.

– Igen, ezt hívják metakommunikációnak.

– Nem, ez nem lehet! Azt hiszem magányomban megőrültem!

– Nem őrültél meg ez létező dolog, csak sokan nem tudják. Adok neked bizonyságot. Jól figyelj rám! Most menj öt házzal feljebb a másik oldalban és csengess be a gazdához. Kapsz állandó munkát, ellátást és egyelőre a fészerben meghúzhatod magad. De, azután feltétlen gyere ide vissza, mert beszédem van veled. Itt várlak.

Federico elment, ahová az angyal küldte és becsengetett a gazdához. Szó szerint minden úgy volt, ahogyan azt előre megmondta. Hihetetlenek tartotta, csak csóválta a fejét, talán álmodik. A gazda megmutatta neki a melléképületet, ahol meghúzhatja magát. Ez nem álom, hanem valóság, így hát visszament a padhoz és leült. Kis idő múlva, újra átélte a szeretetteljes melegséget és borzongást, majd meghallotta a hangot.

– Most már bizonyságot szerezhettél rólam, hogy valóságos vagyok, annak ellenére, hogy még nem látsz.

– Igen, és nagyon köszönöm a segítségedet.

– Érzékelted a jelenséget mielőtt megszólaltam. Erre figyelj oda, én mindig így fogok jelentkezni neked.

– Igen, értem. Hogyan szólíthatlak?

– Itt az égi világban nem fontosak a nevek. Csak hívj egyszerűen Őrangyalnak. A születésedtől kezdve veled vagyok, nekem ez a feladatom, hogy vezesselek és vigyázzak rád. Emlékezz a balesetre én mentettelek meg, mert neked fontos küldetésed van. A nagyszüleid addig maradtak a földi világban, ameddig szükséged volt rájuk, hogy ne kerülj árvaházba. Most jött el a te időd, azért szólítottalak meg!

– Érdekes dolgokat mondasz, de miért ez a nagy nyomorúság rajtam? Elvesztettem a családomat, az állásomat, a házamat!

– Az életednek ez a szakasza arról kellett szóljon, hogy vezekelsz a korábbi cselekedeteid miatt. Most már meg tudod becsülni a munkát, a pénzt, a javakat, a legkisebb figyelmességnek, szeretetnek is tudsz örülni. Megtanultad az alázatot és azt, hogy mit jelent a család. Leszületésed előtt a lelked felvállalta mindezt a törlesztést, hogy jellemed tisztuljon és fejlődjön.

– Azt mondod, hogy küldetésem van, de mi?

– Még sokat kell tanulnod, olvasnod, de én segítek neked. Holnap ugyan ebben az időben beszélünk, gyere ide. Mostantól a neved, már nem Federico, hanem Ploncia / Híd/, uomo / ember/.

A kapcsolat megszakadt, mintha elment volna az angyal. Ő meg csak ült a padon, mint akinek látomása volt és elmerengett a hallottakon, de kíváncsian várta a másnapot.

– Köszöntelek Ploncia uomo! – jelentkezett be az Őrangyal.

– Azt mondtad, hogy mindig velem vagy, mégis magamra hagytál tegnap?

– Nem, de láttam már fáradsz a sok információtól és nem akartalak tovább terhelni. Ezért megszakítottam a beszélgetést.

– Ha mindig velem, vagy akármikor beszélhetünk nem? Miért kell idejönnöm és miért van szükség arra, hogy ugyan abban az időben?

– Ez csak átmeneti és csak a fizikai tudatodnak van rá szüksége, hogy könnyebben rám tudjál hangolódni. Majd meg fogod érteni. Gyere, most elmegyünk a könyvtárba és megmutatom neked, hogy melyek azok a könyvek, amiket feltétlen el kell olvasnod.

A könyvtárban a polcokról, szinte csak úgy estek lefelé a kezébe a könyvek.

– Hú, ezt mindet? – gondolta.

Az Őrangyal csak mosolygott és másnap a szokott helyen és időben tovább magyarázott neki.

– Muszáj az elméleti tudás ahhoz, hogy megértsd, hogyan működik a világ. A küldetésed során több dologgal fogsz találkozni. Csak úgy tudsz segíteni, majd az embereknek, ha megérted azt, amit a lelki szemeiddel látsz és lelki füleiddel hallasz.

– Látni is fogok? Téged is?

– Igen. Most menj és tanulmányozd át ezeket a könyveket. Ha elkészültél, majd újra beszélünk.

Federico minden szabad percét felhasználva olvasott. A gazdánál nagyon jó helye volt. Munkája mellett háromszori étkezést biztosítottak számára és bért is meglehetősen jól kapott. A melléképületet kifestette és berendezkedett egészen otthonossá vált. Annyira megszerették, hogy szinte családtagként kezelték. Több hónap is eltelt, de nagyon sokat tanult és már sok mindent megértett.

– Köszöntelek Ploncia uomo! – jelentkezett be ismét az Őrangyal. Látom sokat fejlődtél.

– Igen, hálásan köszönöm a vezetésedet és segítségedet.

– Most pedig, láss hozzá a feladatodhoz.

– De mit kell tennem?

– Járj faluról – falura, városról – városra. Meséld el a történetedet mindenkinek, hogy tanulhassanak belőle. Segíts az embereken, kikkel utadon találkozol. Kinek jó szóval, kinek tanítással, kinek fizikai segítséggel, vagy lelki segítségnyújtással. Nem leszel egyedül soha, ne félj. Áraszd a szeretetet magadból mindenki felé. Most már bármikor hallhatsz és láthatsz, ha a fókuszodat az égi világra emeled. Ne feledd! A tanulás egy folyamat, mely örökké tart! A neved pedig nem véletlen Ploncia uomo /Hídember/. Összekötöd a Földet és Eget, mert látod a láthatatlant és hallod a hallhatatlant. Kaptál bölcsességet a megértésükhöz, de nem a magad hasznára, hanem másoknak útmutatásul. „Ingyen kaptad, ingyen add tovább!”

 Federico, összepakolt egy kis batyut és nyakába vette a világot, hogy küldetését beteljesítse. Az őrangyala útmutatása szerint segített ahol tudott. Ahol halottat temettek, vigaszt nyújtott, mert elmondta, hogy az égben vannak angyalok és a lélek tovább él, csak a földi ruha az, ami porrá válik. A háborgó lelkeknek megmagyarázta, hogyan függ össze a jelenlegi élete, a korábban másoknak okozott szeretetlenéggel. Saját történetén keresztül sokaknak utat mutatott, tanított. Megérttette az emberekkel, hogy nincsenek véletlenek, hanem mindig, minden okkal történik. A szeretet mindennél nagyobb fegyver. Az élő hit pedig a legnagyobb kegyelem és áldás. Mindenhol csak úgy ismerték, hogy a Ploncia uomo.         



Debrecen, 2021. november 20.


Ezek is érdekelhetik:

1 Hozzászólás

  1. Texan szerint:

    Aranyos és most időszerű történet,tetszett, ölellek szeretettel János

Vélemény, hozzászólás?