Csend és vihar

Szeptember végi alkonyatban csendben üldögélnek a félhomályos teraszon. A rattan asztal közepén üres dunsztos üvegben gyertya ég, melynek fénye visszatükröződik  a mellette álló boroskancsón. A kancsóban sötétbordó színű, saját termésű bor rubintosan csillog. A férfi tölt belőle a kancsó mellett álló talpas poharakba, és az egyik poharat az asszony felé nyújtja. Ő mosolyogva nyúl érte. A férfi visszaül a kényelmes rattan fotelbe, koccintásra emeli poharát, majd mindketten nagy szakértelemmel forgatják, illatolják a rubint színű bort, és apró kortyokkal ízlelik. Így üldögélnek nagy békességben. Keveset beszélnek, már egy-egy szóból is kitalálják egymás gondolatát. Élvezik a szeptember végi kellemes, langymeleg őszi estét, mely áldás ebben az évszakban. Délben a meteorológus viharos estét, vagy inkább éjszakát jelzett, de ennek egyenlőre semmi jele. 
A kertben álló fákon még sok a lomb, a távozó Nap sugarai áttörnek a ritkás lombok között, melyek mozdulatlanul várják az éjszakát. Csend és nyugalom van, már régóta nem trilláznak, énekelnek a madarak. A fecskék sem köröznek csivitelve a levegőben, az utolsó költésűek is pár napja elindultak telelő helyükre.
A  fűben még ciripel egy-egy tücsök, ez már amolyan búcsú ciripelés, nem kontráznak rá a társai. Bezzeg a nyáron, öröm volt hallgatni őket, mikor versenyre keltek a közeli tóparton éneklő béka sereggel. De ez már a múlt, majd jövő nyáron újra jönnek és megtelik élettel a kert.
A horizont mögé lebukó Nap utolsó sugarai, a sárga szín szinte minden árnyalatára festik az ég alját. Csodálatos a látvány. A narancsos színű napsugár itt-ott áttör a távolban gyülekező felhők közt és glóriát rajzol köréjük. Így már félelmetesebbnek tűnnek a sötétszürke felhők. Lehet, mégis igaza lesz az időjósnak.
Készítek pár képet, oly gyönyörű ez a naplemente, – állt fel a férfi, és bement okos telefonjáért a házba. Az asszony bólintva helyeselt, és bort töltött a kiürült poharakba.
Míg készültek a képek, a telefon halk csettegése törte meg a csendet. A szép gömbölyű Napból már csak egy keskeny körív látszott, és az is lassan alábukott a horizonton, hogy a Föld másik oldalán vidáman tündököljön.
A hirtelen beálló szürkületben  csak a gyertya kicsi fénye világított, de oly békés, csendes volt az este, hogy még tovább üldögéltek. Az észrevétlenül növekvő felhők egybe olvadtak a sötét égbolttal, és eltakarták a felkelő Holdat, a csillagokat.
Váratlanul, a messzi távolban egy hang nélküli villám fénye világította meg az eget. Majd még egy, és még egy, és egyre több cikázott kísérteties fénnyel a föld felé. A villámok fényénél félelmetes látványt nyújtottak az egymásra tornyosuló sötét felhő hegyek. Északnyugat felől halk morajlás hallatszott, és egy gyenge fuvallat meglobogtatta a gyertya lángját, mely vibrálva imbolygott a dunsztos üvegben. 
A villámok egyre közelebb cikáztak és már megmutatták milyen félelmetes tud lenni a hangjuk. Hangosan csattogva értek földet. Pár pillanat múlva az ég még hangosabb dörgéssel válaszolt. Közben a szél is próbálgatta erejét, nem akart lemaradni harcias társaitól. 
Az asszony megborzongott a váratlanul feltámadt hűvös széltől, és poharával a kezében, elindult a ház belseje felé.  A férfi elfújta a gyertya lángját, fogta a boroskancsót, a poharát, és asszonya után sietett. Igyekeznie kellett, mert váratlanul nagy cseppekben eleredt az eső. Bent a házban nem kapcsoltak villanyt, egymást átölelve álltak a csukott üveges terasz ajtó mögött. A villámok fényénél nézték a félelmetes vihart. A hatalmas erejű szél, kíméletlenül hajlítgatta a kert fáit, bőszen tépázta a már amúgy is lehullani készülő faleveleket. A széltől majdnem vízszintesen hulló esőcseppek hangosan koppantak az ablaküvegen, és sok-sok apró patakként csordultak alá. 
Iszonyatos erővel csaptak össze a természet erői, dörgött, villámlott, süvített a szél, szakadt az eső. A teraszon felborultak a fotelok, az asztal még egy kis ideig ide-oda táncolt a vizes járólapon, míg egy hatalmas széllökés felborította. A ház ereszcsatornái alig bírták elvezetni a hatalmas mennyiségű esővizet, a lefolyókból lezúduló víz hömpölyögve árasztotta el a kertet, maga előtt sodorva a megtépázott faleveleket. 
Félelmetes ez a vihar, már igazán vége lehetne, – suttogta az asszony, és még szorosabban bújt a férfihoz. Ne aggódj kedvesem, nemsokára vége lesz. 
Látod, már csendesedik szél, az eső is kisebb cseppekben esik, – válaszolt halkan a férfi, majd gyengéden maga felé fordította asszonyát és apró csókokkal lecsókolta arcáról a félelmet.