Az ablak mögött

+3


A fehér falú, öreg házikó kertre néző ablaka mindig fényesen ragyogott. Kiváltképp a naplementék alkalmával. Olyankor bíbor kárpittá vált rajta a hideg üveg, aminek este puha, fekete szálai közé simultak a csillagok. A párkányon hol macska napozott, hol pedig a nagy komondor toppantott vidáman mellső mancsaival. Telente pedig komisz hópehely gyerekek tülekedtek toronymagasan, elfedve a kilátást.
A barnára festett fa kerete mögött, apró szemű csipkefüggöny lógott vasaltan. Sosem volt teljesen behúzva. Szinte bántó volt az aszimmetria, mert félig takarta csak az ablakot. S mégis úgy volt jó, ahogy, hiszen az üveg másik oldalán, ahol fedetlen volt a felület, felhőfehér hajú, szemüveges, idős asszony ült. Nézte a kertet, és a falu forgalmasnak számító utcáját. Várt. Mindig várt egy hazalátogató gyermekére, unokákra, dédunokákra. S míg várt, figyelt, nézelődött, hogy teljen az idő.
Figyelte a szomszéd Pista komótosan legelő libáit. Fejcsóválva nézte, ha sziszegve megkergették az arra biciklizőket. Látta a kora reggel álmosan iskolába igyekvő, nehéz táskás gyerekeket. Majd azt is, ahogy vidáman szaladnak haza délután, versenyt futva a napsugarakkal, lehagyva saját árnyékukat. Mosollyal intett a munkába igyekvőknek, a lassú léptű korabelieknek. Falun mindenki ismer mindenkit. Még a gólyáknak is nevük van. Házakhoz, emberekhez tartoznak. Mint a fecskék. „Ez a Sanyiék gólyája, ez meg a Babiéké. Azok amott a Sóvágóék fecskéi, emezek meg az Erzsiéké.” – hangzott el a körbevezetés az idegen fülnek.
Tudta, hogy nyugat felől hiába borul el az ég kékje, akkor sem lesz eső. Megfigyelte. Azt is, hogy ha piros az ég alja, szeles napok következnek. Tudta, hogy a Jóska bácsi nagybeteg, mert napok óta nem látja a kocsma felé biciklizni reggel fél hétkor. Sosem hagyná ki, kivéve ha… Bizonyosan nagyon beteg.
Amikor valamelyik unokáját látta meg az utcán az ő háza felé sétálni, az ablak makulátlan tündöklő üvege mögött olyan mosoly ragyogott fel, mintha villanyt kapcsolt volna bent valaki.
Aztán egy nap az ablak fénye elfogyott. Hiába kopogott be rajta a naplemente bíbora, s a csillagok is szomorún leskelődtek befelé esténként fedetlen testén keresztül. Az apró szemű csipkefüggöny fájdalmasan sóhajtva lebbent, s takarta el a hiányt a kíváncsi utca elől. Azóta semmiféle fény nem gyúlt az ablakban. Sarkába pókháló fészkelte magát, s bánatosan lengedez, ha a szél arra jár és megzörgeti az üveget. Válasz sosem érkezik rá.
Nem tudom, milyen érzés lesz majd a járdán arra sétálni. Sétálni és várni. Várni hiába, hogy kinézzen boldog mosolyával a nagymamám, és meglásson engem, hogy jövök hozzá. Reményteli szívem moccanására sem érkezik már válasz. Csak az ablak néz majd rám, üres tekintetével.


Ezek is érdekelhetik:

10 hozzászólás

  1. SzHGy szerint:
    +1

    Kedves Éva lélekhez szólnak nagyon szép soraid, igaz kissé összeszorította a torkomat. Nem állok az ablakba, de mindig várom én is a lányom a párjával. A bezárt élet nem olyan könnyű valóban a várakozás, hogy hazaérjen a férj, hogy jöjjön a gyermek, a testvér, a rokon, vagy barát . Csodásan hatnak a szavaid az olvasóra, benne a te lelked is.
    Nagyon köszönöm, hogy olvashattam.
    Gyöngyi

  2. Deak Eva szerint:
    +1

    Évike! Magamat véltem felfedezni benne. Az unokám is ilyen jóságos, szép szavú mint Te. Ő is gyógypedagógusnak tanul. Könnyeket csaltál szemembe és a szívem is belesajdult. Köszönöm az élményt. Szeretettel mindig. Éva

  3. tatabanyaimikiba szerint:
    +1

    nekem is nagyon tetszett, szépséges írásod, jól bemutatja ezt a zárt öregkori világot, üdv szeretetel

  4. +1

    Drága Éva! Öleléssel, szeretettel hagyom jelét, hogy olvastam
    szomorú, de szépségesen megírt emlékekkel teli írásod.

    Mária

  5. Texan szerint:
    +2

    Drámaian gyönyörű elbeszélés, költői módon megírt szépséges eletkepekkel,nagyon tetszett,az érzelmek emberi mélysége atoleli az olvasót, ölellek szeretettel János

Vélemény, hozzászólás?